epilogus

Bátorság kell megelni mások álmait. 

Van aki egy életen keresztül motorozni szeretne. Van aki tinedzser kora óta motorozik. Van aki soha.

Ez az utazás sokmindenrol szolt. Trauma feldolgozasarol, mult lezarasarol. 

Zarandoklatunk során ellatogattam a balesetem helyszinere, egy út az ezer közül.  Mar nem számít.  Nem fontos. Isten veled Tomislavgrad. Case closed.

Ez az út ugyanakkor tisztelgés édesapám emléke előtt. Fiatalkorában ők is eljutottak kerekparral Csehorszagba, gyermekkent sokat nezegettem az ott készült fenykepeket. Talán innen ered a vandorbot iránti vonzódás. 

Édesapám ugyanakkor szeretett volna motorozni, de volt egy beklyo, valami hatalom, valami szamomra fel és megfoghatatlan ami nem engedte őt szabadon. 

Én motorra ültem, hogy legyőzzem a demonaim. A motor segitett, hogy ne feljek. A szabadság, a sisak alatt mosolygo arc, a plexi paraja az oromkialtas után, a hűvös hegyi szél a hajadban mikor nem teszel sisakot a ket határ között... Ez az érzés nem adatik meg mindenkinek. 

Mi, vandorok, zarandodok kik utra kelünk,  valamit mindig keresünk.  Mindenkinek van valami célja.  Nekünk azt hiszem az út volt a cél. És épen hazaerni Babba Mariahoz.

Sokan csak álmodoznak.  De jó lenne ha. Mi lenne ha? De szeretném.

Mi valóra váltottuk az álmokat.